A másik

Ez a másik blogom. Azután. Az új életemről. Vagy valami.

Szombaton volt 8 hete, hogy megműtötték a lábam.

Ennek örömére elmentünk anyuval sétálni. Mármint úgy igaziból, le az utcára. Ok, egyelőre csak 1-2 utcányit, és 2 mankóval. A következő feladat a távolságot növelni, a mankók számát pedig csökkenteni.

Tegnap már elmentünk a legközelebbi karácsonyi vásárba is, meg üldögéltünk kicsit napon.

További fejlemények:

- Mostam hajat, mármint rendesen, kádban ázva. A műtét óta nem másztam még be a kádba. Továbbra se egyszerű, főleg a kimászás, vizesen.

- Feküdtem hason. Kicsit. Ezt se próbáltam korábban.

- Pár métert már akár mankó nélkül is tudok menni. De azért jobb, ha kéznél a segítség.

Ma jártam a földszinten. Saját lábamon. A kapu még jelenthet akadályt, jó 3 méter magas, vastag fa darab, kicsit nehéz, így mankóval.

Azért lehetne kicsit jobb idő, hogy esetleg tudjak kicsit sétálni. Próbálgatni kellene, milyen messze tudok elmenni, növelgetni a távolságot...

Azért a bokám még elég gyorsan megfájdul, ha csak 1 mankót használok. Viszont szerintem pár lépés már menne akár mankó nélkül is, bár egyelőre nem nagyon merem lerakni, biztos, ami biztos.

Háziorvosunk viszont szívózik keményen.

Kezdte az elején azzal, hogy szerencsétlenkedett hetekig a táppénzzel, olyanokat állítva, hogy külföldön kórházba töltött időre nem is jár, meg egyébként is, neki hitelesített fordítás kellene - végül már mi érdeklődtünk mindenféle országos hivatalokban, mi a helyzet, ahol teljes értetlenkedéssel fogadták háziorvosunk kijelentéseit. Mindeközben egy titokzatos "főorvosasszony"-ra hivatkozott.

Végül anyukám nem bírta tovább idegekkel, adott neki 5000 pénzt, amitől kissé gördülékenyebbek lettek a dolgok.

Most anyukám volt felíratni az újabb gyógytornát, plusz újabb táppénzes papírért. Na, drága háziorvosunk újra elkezdte emlegetni a "főorvosasszony"-t, hogy majd januárban hozzá kell majd mennem vizitre - Mi van? Mi közöm nekem hozzá? Amúgy ha érdeklem, jöjjön el ő, én vagyok az, aki nem tud egyelőre messzebbre menni. Ha már el tudok menni a dokihoz, akkor már dolgozni is.

De lehet, az egész csak ürügy, hogy újabb pénzt kapjon. Ráadásul megtartotta a kórházi papírt, így most anyu mehet vissza érte. És még pénzt is akar neki megint adni, pedig mondtam, hogy ne. Annyira gáz ez az egész. De még ha csinálna valamit! Anyukám unokatestvére is háziorvos volt, ő se érti ezt az egészet, és konkrétan meg volt döbbenve, hogy a doki még nem keresett fel, mert ő bizony anno az összes járóképtelen betegét meglátogatta. Gondolom, a doki se akar lépcsőt mászni, meg gyalogolni idáig, mennyivel kényelmesebb, ha én a törött lábammal megyek el hozzá.

Azt hiszem, keresek lassan új háziorvost.

Újabb upgrade.

Vagy downgrade.

Most már 1, azaz egy darab mankóval is tudok közlekedni. Meglepő módon ezt nem a jobb, hanem a bal oldalon célszerű fogni, én fordítva gondoltam, de így tényleg könnyebb.

Ez új perspektívákat nyit meg előttem.

Például be tudok vinni egy tányér kaját a szobába. Pohár vízzel azért még nem próbálkoznék, max. ha nincs nagyon tele.

Ma így sétálgattam, azért kicsit kevesebbet, és meg is fájdult kicsit a lábam, hiába, ez megterhelőbb. És fura volt, hogy közben szabad az egyik kezem - mit is szoktam én csinálni a kezeimmel séta közben?

A másik új feladat a lépcsőzés. Ha elég kitartó és szorgalmas vagyok, hétvégén akár már az utcáig is lejutok. Csak utána ne menjek messze, mert a végén nem lesz erőm visszamászni.

Na ez most egy lelkizős-önsajnálós bejegyzés lesz.

Több, mint másfél hónapja ülök-fekszem otthon. Szerencsésebb/kevésbé antiszociális (nem kívánt törlendő) bloggerek ilyenkor szoktak áradozni, hogy milyen jó fej barátaik, ismerőseik vannak, szinte egymásnak adják a kilincset, hozzák a sok olvasni-  meg néznivalót.

Nos. Eddig, ha jól számolok, hárman látogattak meg:

Jennifer, aki már a kórházban, meg otthon is, pedig most ment vissza GYESről nem épp túlóra-mentes ("felelős") pozícióba, és még vidéken is lakik.

Anyukám unokatesója, aki már a kórházban is fogadott, és azóta is meglátogatott - igaz, főleg anyuval beszélgetett.

Az exem, aki igaz, csak kb. 10 percet töltött itt, mert sietett valahová, viszont előtte elment az IKEÁba és hozott nekem valamit, amit a notebook alá rakhatok. Azt hiszem, ez olyan férfidolog. A felmerülő konkrét, kézzelfogható problémákat mindig szívesen segít megoldani, de szociális interakciók terén (baráti csevej, nagybeteg vigasztalása, stb.) kevésbé lehet rá számítani.

Tény, hogy a helyzetet nehezíti, hogy több barátosném hosszabb-rövidebb ideig külföldön van. Majd ha hazajönnek.

A kollégáim meg... OK, mindenkinek sok gondja van, előtörlesztés, karácsonyi előkészületek, stb. De hogy az innen 2 utcányira tartott esti zabálós group event alkalmával se tudott senki felugrani és legalább beköszönni?! Ha más nem,  megköszöni, hogy mivel sikeresen eltörtem a lábam, több pénz jut az ő kajájukra. Kezdem bánni, hogy az utolsó rúpiáimat arra költöttem, hogy a reptéren méregdrágán nekik vegyek valami édességet. Lehet, azt inkább elosztogatom azoknak, akik eljönnek ide látogatóba. Pláne, hogy mire visszamegyek dolgozni, át is szervezik a csoportokat.

Megmondtam, hogy lelkizős-önsajnálós lesz, nem? De.

Na most az van, hogy áttértem a járókeretről mankóra. Mert az olyan menő.

Sokkal áramvonalasabb, fordulékonyabb.

Na persze a parkolás macerásabb vele, konkrétan ha nem vigyázz az ember, akkorát esik, mint az ólajtó. Mármint a mankó.

Az új járgánnyal már megdöntöttem a sebességrekordomat is, most már akár 750 métert is megteszek fél óra alatt.

Ujjé.

Bár az ilyen gipsz nélküli kezelésnek hátránya a magasabb para-fok (egy rossz mozdulat, és még jobban széttöri az ember a lábát, ami azért gáz), kétségtelen előnye viszont az, hogy már rögtön a műtéttől kezdve folyamatos a fejlődés.

Nem az van, hogy 6 hétig csak fekszik az ember gipszben, és nézi, hogy fogy a lábából az izom, hanem rögtön az elejétől lehet tornáztatni.

És azért mégiscsak tök jó érzés látni, hogy egyre jobban mozognak az ízületek, az ember egyre több mindent tud megcsinálni.

Most már pl. tök simán alszom a jobb oldalamon, és rövid időre a bal is OK.

Tudok felhúzott lábakkal ülni az ágyon (igen, hajlik annyira a lábam!).

Egyáltalán, tudok rendesen ülni egy székben, nem csak kinyújtott lábbal.

Kisebb tárgyakat már odébb tudok rúgni az útból.

Tudok akár 500 métert menni.

Egyedül fel tudom húzni a zoknim és cipőm. Mindkét lábamra.

És általában, a legtöbb, elsőre szadista gyakorlat, amit a gyógytornász mutat, pár nap alatt már teljesen OK lesz.

Illetve egészen pontosan 6 hét és 5 nap. Ami inkább 7 hét.

De elvileg 6 hét után kell kontrollra menni, bár az én papíromra dec. 15-öt írtak, azért elmentem most. Az "elmentem" úgy értendő, hogy elvitettem magam, betegszállítókkal.

Nos, amikor az embert lábbal előre egy székben szállítják le/fel 3 emeletnyi lépcsőn, ránézésre nem olyan nagyon jó kondiban lévő betegszállítók, na az is para. Kicsit olyan érzés volt, mintha ki akarnék csúszni a székből. És még azon is izgultam, le ne ejtsenek.

Ehhez odafele még jött egyrészt az az izgalom, hogy nem fog-e a doki hazaküldeni, hogy túl korán jöttem (-> nem, szerintem fel se tűnt neki), illetve mit fog mondani. Forrt vagy nem forrt? Mármint a csont. Össze.

Nos, forrt.

Elég alaposan elmutogatta a röntgenen, mi látszik, és az miért jó. Most értettem meg pontosabban a korábbi röntgeneket. A műtét előttin pl. nem nagyon látszik törés, pedig ott van az, csak elmozdult, egy kicsit összenyomódott, és a műtét után látszik csak, ahogy rögzítették a csontvégeket, hogy van egy kis rés. Ami mostanra elkezdett benőni.

Még szerencse, hogy csak így utólag mondta el, mi minden történhetett volna, ami nem történt.

Nem lazultak meg a csavarok. - Ilyen is lehet?!

A csavarozás feletti részen nem tört be a csontfelszín. És ilyen  is?!

Most ébredtem rá, hogy a törés annyira közel van a térdhez, hogy tk. már a térdem. Nem a csont feje alatt tört le, hanem a csont feje tört ketté! Brrr...

Még jó, hogy mindezekre most jöttem rá, amikor már gyógyul össze. Ó boldog tudatlanság!

Mindenesetre most már elvileg a csont maga elbírná a testsúlyomat. De azért csak fokozatos terhelést javasolnak, mert egyébként "nagyon fog fájni". Ha jó vagyok, 10 nap múlva már teljesen ráállhatok.

Elvileg mindent lehet már, amit bírok, mármint izomból, kivéve futás, ugrálást, meg hasonló heveskedéseket.

Ez nem jelenti azt, hogy rögtön vége a szobafogságnak, viszont elkezdhetek aktívan dolgozni azon, hogy kijussak, és most már lényegesen kevésbé kell azon izgulnom, hogy még jobban összetöröm magam.

Ma megtettem kb. 300 métert fel-s-alá járkálva/ugrálva a körfolyosón.

Mondjuk a 25 km-hez képest még kezdő, de lesz majd több is.

Jobb, mint a mohikán!
Ma végre elfogyott.
Akinek a családjában még nem volt efféle hosszas immobilitással járó betegség, azok kedvéért mondom, ez egy trombózis elleni szer, amit injekció formájában kell beadni. Hasba. És hát magad uram, ha szolgád nincsen...
Az igazsághoz tartozik, hogy a tű nagyon vékony, és alapesetben nem fáj a szúrás. Mármint amíg a nővérek adják. Aztán az ember elkezdi magát szurkálni, tele lesz véraláfutással meg bekeményedett helyekkel a hasa, na és akkor már alig megy bele a tű, és egyre kellemetlenebb is.
És egyáltalán. Az emberiség evolúciója során eddig nagyrészt az bizonyult előremutató magatartásnak, ha valaki NEM szurkálta hasba magát mindenfélének. Úgy gondolom, van egyfajta önhasbaszúrás-elleni ösztön, amivel ez az egész aktus ellenkezik.

Most már 4 hete, hogy otthon vagyok. 3 emeletnyi lépcső választ el a külvilágtól, ami egyelőre leküzdhetetlen akadály.
A lakás szép lassan átalakult, ahogy elpakoltunk az útból mindent, amit lehetett. Persze így is van pár hely, ahol csak oldalazva fér el a járókeret, például a fürdőszobaajtó is egy ilyen szűkület, márpedig arra muszáj menni.
Igaz, a járókeret nagymamis, de stabilabb, és könnyebb vele leülni/felállni.
Főként az elején volt para. A doki szerint a rögzítés „mozgásstabil”, azaz nyugodtan mozgassam, de terhelni nem szabad, mivel csak 10-15 kg terhelést bír. Ha nagyobbat kap... Nos akkor például kitörhetnek a csavarok a csontból, ami gondolom az erős szívás kategória. Tehát úgy döntöttem, inkább nagymamizok, minthogy elessek és véletlenül ráterheljek a jobb lábamra.
Hasonló megfontolásokból a kádba se merek bemászni. Mondjuk azt se tudom, ha egyszer oda beülök, hogy tudnék kimászni, de ez más kérdés. Viszont tök jól lehet a WCn ülve zuhanyozni. Egyrészt elég stabil ülést biztosít, másrészt ha az ember ügyes, akkor combtól felfele le tud úgy fürödni, hogy a víz többsége a WCbe csorogjon. Mondom többsége. Fel kell utána törölgetni, na. A maradékra meg van a lavóros megoldás, amikor megpróbálom a lábamat lezuhanyozni úgy, hogy a víz nagyjából az alatta lévő 20 centi átmérőjű lavórba menjen. Mondom nagyjából.
Fogmosás az könnyű, csak valaki rakjon oda egy széket. Persze lehet féllábon állva is, de azért ülve kényelmesebb.
Huu, most eszembe jutott, milyen volt először fésülködni a műtét után... Ágyban fekve, fél kezemben infúzió. Trükkös. Ja, derékig érő hajat kellett volna kibontogatni. Legalább időm volt rá bőven.
Ja, hajmosás: ez nem megy segítség nélkül. Konkrétan anyukám mossa a hajam, én a kád mellett ülök széken, és belógatom a fejem.
A kaja jobb, mint a kórházi  Van szép kis piros IKEÁs reggelizőtálcánk, ágyba való, az exem vette meg nekem, azzal a kis ölbevevős laptop-tartó párnával együtt, amit most is használok. Praktikus az ilyen. Bár mostanság már a konyhába is kijárok, és az üldögélés is egyre jobban megy, persze azért még elszíneződik a lábam, de ahhoz képest, hogy 2 hete még nem tudtam 1 óránál többet székben ülni, mert megfájdult a lábam, most már egész jó.
Persze feküdni nem jó. Pár hét után már fájt a derekam. Most már jobb, mert tudok az oldalamon is feküdni, nemcsak háton. De hosszasan az ágyban ülni se jó. Meg úgy egyáltalán.
Pár napja meg az jött a szokásba, hogy kijárok a körfolyosóra sétálni. Hogy edződjem. Na jó, a sétálás tk. fél lábon ugrálás járókerettel.
És jár hozzám gyógytornász is, pedig az orvos nagyon nem akarta felírni, de végül utólag mégis felírattuk. Megérte.
Nem csak arról szól, hogy „hajlítgassam a lábam”. Hanem egyrészt ő is segít kimozgatni meg hajlítani. Másrészt mindig vannak újabb és újabb feladatok. Most éppen gumiszalaggal.
A bokám már forog mindenfelé, ami jó (igen, elvileg a bokámnak semmi baja, de a repülőn a lógatástól bedagadt, na meg az se mozgott sokat 1-2 hétig).
A térdem már >90 fokban hajlik, ami állítólag tuti.
Mostantól az erősítés a jelszó.
A combom vékonyka lett, csak a zsír maradt. De a vádlim még durvább.
A héten már megy a „részleges terhelés”, kicsi súly a jobb lábra, és úgy vádlizni, stb.
Szombaton (azaz holnap!) lesz 6 hetes a műtét, elvileg eddigre összeforr, és lehet terhelni. De ez olyan Schrödinger-macskája féle dolog, amíg nem néznek bele a dobozba (=röntgen), addig semmi se biztos, úgyhogy a kontrollig csak óvatosan.
Ma lépcsőztünk is. Megtettem 2/3 emeletet. Mankóval.
Mostantól kellene gyakorolnom a mankózást is, mert majd azzal fogok tudni elmenni otthonról.